"NEVER,EVER,EVER GIVE UP!"
2.
"-Hunyd le a szemed, beszív, kifúj....nyugi.... - halkan bátorítottam magam."
Sosem gondoltam volna, hogy egy nap ebben a színházban fogok táncolni, mint végzős balettáncos tanonc. Nem gondoltam volna, hogy eljutok idáig. Azt hittem kirúgnak, esetleg az arcomba vágják, hogy mennyire kétballábas és ügyefogyott vagyok. De ez sosem következett be, ha rontottam, kijavítottak, mindig segítettek ha nem ment egy mozdulat, egy lépés, egy hajlítás.
Mikor még kezdő voltam -hatéves koromban- ,játékosan és viccesen ráztak bele a balerinák életébe. Könnyedén nyúltunk, de aki nem volt annyira hajlékony annak segítettek. Ez viszont annál fájdalmasabb volt, hetekig órákon keresztűl erőltették testünket a hajlékonyságig. Egy voltam ezek közül, egy voltam azok közül akik elvesztették a szüleiket, részese voltam egy gyilkosságnak -a saját anyámat láttam meghalni. Ezután Alice vett magához, hetekre rá már hivatalos gyámom lett és kezelésbe vett.
Ezek után elmeséltem minden apró részletet, hetekig szenvedtem a visszatérő rémálmaim miatt ahol anyám megígérteti velem, hogy híres balettáncos leszek. Megígértem neki, és rá egy évre nekiálltam megvalósítani az álmát. Alice beadott egy híres balettiskolába.
Az életem abban az időszakban egyhangú volt, minden nap három órát a balettre szántak, és már akkor elmondták, hogy az alkalmatlanokat kidobják az iskolából. Én pedig hihetetlen módon, de ott maradtam egészen az utolsó napig. A napjaimat a tánc és a tanulás szőtte át, nem voltak barátaim, nem volt párkapcsolatom, senkim sem volt Alice-en kívül.
Igazából ez a színház volt az egyedüli, amiben táncolni hagytak.
Kívülről átlagos óriási téglatákolmánynak néz ki, belülről viszont mintha a paradicsomba érkeztünk volna meg. A hall reneszánsz stílusa, mégis divatos berendezése megtévesztheti az embert, a recepciónál- vagy a csúnyább nevén a jegypénztárnál- Victoria kedves mosolya üdvözli a belépő embereket és udvarias stílusával mindig lehengerli a nézőközönséget. Pontosan a recepció mellet nyílik az egyetlen ajtó amit kinyitva a közönség a helyükre siet, illetve a pavilon bérlők rögtön az ajtó mellet lévő lépcsőn jutnak az őket illető helyre.A színház minden falát és padlóját lila és orgona színű szövetek terítették be, de igazából a leglátványosabbak mindig a színpadon történő események szoktak lenni.
-Key! -nevem említésére felkaptam fejemet, elhűlve jöttem rá, mindenki engem bámul. - Lennél annyira kedves és odafigyelnél a mondanivalómra, ami részben rólad is szól? -megköszörülte torkát.
-Elnézést Miss Monsur... -dadogtam elvörösödve. - Figyelek - biztosítottam remegő hangon.
-Szóval, mielőtt mindennek nekifognánk... -komoran rám nézett, majd tekintetét körbevezette mindenkin -Elizabeth lemondta a szólót.
A teremben mindenki jajveszékelve elhúzta a száját, voltak akik az ájulás szélén járva legyezgették magukat, meg voltam én akit nem nagyon érdekelt, de persze tettettem hogy én is kétségbeestem.
Elizabeth a mi 24 éves bűbájos és igen neves balerinánk volt, illetve ő szokott az előadások éke lenni. Szőke hajával és zafírkék szemeivel ő volt a megtestesült hercegnő. Titokban persze mindenki utálta, de Miss Monsur el volt varázsolva tőle, imádta.
Most viszont benne hagyott minket a slamasztikában.
-Te! -mutatott rám -Te fogsz a helyébe lépni!
Haragosan köhécselni kezdtem, a levegő bennem rekedt. Azt hittem menten elhalálozok egy hirtelen ért szívroham miatt.
-É-én? -böktem magamra. -D-dee....-nyöszörögtem.
-Nincs semmi de! Az iskola hírneve a fontos, illetve a show-t nem mondhatjuk le az utolsó pillanatban -pirított rám. -Vedd fel Liza szereplőruháját.
Azzal a mondattal faképnél hagyta az egész társaságot.
Még tán percekig ott motoszkáltak fejemben az elhangozzott mondatok mire felfogtam, hogy egyenesen az oroszlán csapdájába küldtek. Úgy éreztem magam mint egy tartalék, bár tudják nem vagyok Liza-hoz fogható, sőt egyenlő vagyok a nullával. Bedobtak az oroszlán barlangjába és elvárják, hogy élve kitaláljak onnan.
Nevetséges!
Alexandra Monsur egy tipikus orosz balettanárnak látszott. Hosszú szőkés haját mindig fonatos kontyokban hordta, modellekhez hasonló alakját fekete joggingel és fehér pulóverrel emelte ki, míg lábait magassarkúba rejtette. Ez a külső járul egy mogorva lélekhez.
Alexandra Monsur egy kissé gőgös és erőszakos ex-balettáncos. Sokak szerint fiatalkori balesete -ami miatt abba kellett hagyja élete értelmét, a táncot- miatt olyan amilyen most.
Még az ezerkilencszáznyolvanas években történt, senkisem tudja az egész történetet, csupán hogy egy brit férfi volt a társa, viszont az figyelmetlen volt és az egyik feldobás után későn kapta ki Monsur-t. Sajnos nem úszta meg karcolások és baleset nélkül.Bal lábfeje szilánkosra tört, nem tudták megmenteni így amputálták, majd egy vas lábfejet tettek a helyébe. Persze ez csak pletyka amit a csoportunkba tartozó Jessica szedett-vedett össze a városból.
És ilyenkor jogosan kérdezhetik, akkor Miss Monsur mit keres itt, mit keres Nagy-Britannia mindig esős és szürke fővárosában Oroszország helyett? Mindenki csak találgatni tudott, egyesek szerint bosszút tervezget, mások szerint pedig megbékélt helyzetével és itt kapott elfogadható állást. Személyem szerint Alexandra Monsur rühelli az egész kontinenst, viszont fogalmam sincs mit keres akkor pont itt?
-Hé! -arcomba landolt egy használt és gusztustalan törülköző. -Key!Haho!-legyezett előttem Amanda Hilton, a mi csodatáncosunk.
-Igen?Mi? -tátogtam.
-Egy,kettő!Zuhanyozz és lazítsd el az izmaidat.... -mosolygott rám és az öltözőnkhöz tartozó aprócska zuhanyfülkével ellátott fürdőszobába tolt. -Tessék -nyomott kezembe egy újabb törülközőt, amit kissé eltartottam magamtól. -Nyugi.Tiszta, mint a baba popsija! -mondta határozottan.
-Am... -nevettem fel.-A baba popsija ritkán tiszta. -nevettem tovább fejemet rázva, majd magamra zártam az ajtót.
Mihamarabb megváltam ruháimtól, majd beálltam a zuhanyrózsa alá és élveztem a számomra nyugtató vizet. Közben Gwen Stefani ütősebb The Sweet Escape dalát dúdoltam és énekeltem. Kintről halk kuncogás jelezte, hogy Amanda is meghallotta és velem együtt kezdte énekelni. Ez volt a mi dalunk.
Amanda három éve csatlakozott hozzánk, persze azelőtt is balettezett, viszont egy bokaficam miatt abbahagyta 2 hónapig, a szülei pedig beiratták hozzánk. Mikor megérkezett csak szeppenten figyelte kecses mozdulatainkat.
Emlékszem arra az arcra a mai napig.
Rozsdavörös haja óriási hullámokban omlott hátára, barna szemeivel úgy vizslatott, mintha azt sem tudta volna melyik földrészen tartózkodik. Próba végén Miss Monsur éppen hogy elhagyta a termet, Charlotte egy régebbi kazettafont szedett elő valahonnan és elindította a benne lévő kazettát. Akkor hallottam először ezt a dalt, de csípőm és lábaim önként vállalkoztak a táncra Amanda társaságával. Úgy mozogtunk mintha régóta egy csapatban táncolnánk, lépéseinket egymáshoz igazítva. A dal végeztével nevetve mutatkoztunk be egymásnak.
-Szia! A nevem Amanda Hilton és már most bírom a képed! -így mutatkozott be,mint egy hippi.
Én persze csak nevetve odalöktem,hogy Faith Key, majd kissé normálisabb hangnemben elhívtam egy turmixra. Így kezdődött a mi barátságunk és a mai napig is tart.
-Faith ha kérhetném ne foszd meg a londoni lakosokat a meleg víztől!-kopogott be az ajtón Melissa kissé türelmetlenül.
-Nyugi.-motyogtam.-Öt emberi perc...-vihogtam.
-Miért mi mik vagyunk, majmok?-háborodott fel Lottie és másodperceken belűl mindenki nevetett.
Hamar szárazra töröltem magam, egy fehér csipkecsodát magamra kapva kilibbentem az ajtón. Nos,mivel mind lányok voltunk sosem okozott bajt az, hogy egymás előtt fehérneműben parádézunk.
-Csak nem ma lesz a nászút? -csapódott mellém Amanda, akin már rajta volt a mai napra szánt ruhája. -Ki a szerencsés?Csak nem a gondnok? -röhögött fel cseppet sem nőiesen.
Csak nevetve ránéztem, majd lábaimra húztam a szinte átlátszó harisnyát és a ruhaállványhoz lépve elképedtem.
-Ne bassz! -futott ki ajkaim közűl. -Bocsánat.-motyogtam.
Egy gyönyörű kékes-rózsaszínes ruha lógott csupán az állványon-nos,utolsó szoktam lenni, ez már megszokott nálunk. A ruha alján habos-babos tüll volt, a mellrészét pedig csillogó kövek díszítették. Kissé kábán húztam magamra fehér balett dresszem, majd rá magát a nagybetűs Ruhát.
-Az anyját! -nézett rám csodálattal Leyla.
Hangjára mindenki felém fordult, majd percekig azt mormolták, hogy mennyire elképesztően festek. Persze ettől hirtelen nem lettem Elizabethez hasonlóan egy brilliáns táncos, de duzzadtam a boldogságtól és a magabiztosságtól.
Lassan közeledett a mi időnk, a kilenceshez egyre közelebb kerűlt a mánus, mi pedig egy gyors bemelegítés és megbeszélés után tettre készek voltunk.
-Telt ház van, kisanyám! -sóhajtott fel Amanda.
-Na, ezzel aztán megnyugtattál... -haraptam bele alsóajkamba.
Bocsánatkérően rámnézett, majd az érkező Miss Monsur felé fordultunk. Immár egy, az alakjához passzoló kosztümruhában jelent meg, de még így is úgy festett, mint aki épp most lépett le a vászonról. Kecsesen igazgatta meg az útjába akadó embereken a dresszeket, majd megállt előttem.
-Félsz, Key? -nézett szemeimbe jegesen.
-Nem, Miss Monsur!-hazudtam könnyedén.
Vigyorogva bólintott, majd tovább állt. Nos,ennyi. Ez volt tőle a nagy bátorítás.
-Faith, nyugi! Jó vagy... -mosolygott rám immár bátorítóan barátnőm.
-Pont ez a baj! Ide nem elég a jó táncos... -ráncoltam homlokam.
-Két perc! -kiáltotta valaki, mire mindenki izgatottan felsóhajtott.
-Akkor induljon a risza!? -fintorogtam, majd amint elindult a zene mindenki kivonult.
Egy lágy hang azt sugallta bennem, hogy felejtsek el mindent arra az egy órára, ürítsem ki a fejem és csak a dalra meg a mozdulatokra figyeljek.
Érkezésünkre halk moraj támadt, suttogtak és közben figyeltek. Ilyenkor könnyű berezelni. Mindenki azt nézi, hogy ki hogy és miként néz ki. Ez az érzés persze az előadás felénél lassanként eltűnik és már csak a dolgunkra figyelünk.
De mindig lesz valaki aki lyukat éget a tekintetével, szinte perzselően hat rá a tested és megremegsz, lábaid kocsonyássá válnak és azt hiszed mindent el fogsz rontani. De mindeközben azt is érzed, hogy a szíved felgyorsul, a lélegzeted elakad és furcsán meleg lesz hirtelen. Túl meleg számunkra.
Persze közben ki nem zökkenve a szerepedből táncolsz és beleadsz apait-anyait. Minden érzelmedet elrejted, csupán a szenvedélyt hagyod látszani, semmi mást. Olyan leszel mint egy láng a tűzben. Csak táncolsz és táncolsz, míg le nem jár az időd és meghalsz.
Normális tempóban haladtunk, közeledtünk az előadás végéhez, ahol számomra egy öt perces szóló várt.
Egyenletes tánccal odalpörögtem a színpad elejére, csukott szemekkel utánoztam mindazt amit futtában átgyakoroltam az előadás előtti fél órában. Kezeimet kecsesen az égbe emelve nekikezdtem annak, ami az én dolgom volt.
Magamban majd széthasadtam, tudtam, ha ennek vége én soha többet nem fogok balettezni, nem bírtam aludni sem a gondolattól, hogy valamikor arra a sorsra jutok mint Miss Monsur. Nem akartam port kavarni, nem akartam hogy magánéletem minden pillanatában sajtósok és paparazzik mászkáljanak.
Féltem a jövőtől.
Tudtam azt is, hogy Alice meg fogja mindezt érteni. Alice mindig megértett, olyan volt nekem mint egy igazi anya anyám helyett. Bár egyáltalán nem hasonlított tizenkét éve meghalt anyámra, de mégis a húga volt. Érzem azt a kevés hasonlóságot, bár szinte átszoktuk a brit kiejtést és mára eltűnt az amerikai énünk, mindig tudni fogom, hogy ki voltam. Viszont mára az számít, hogy ki vagy, vagy ki lettél.
A zene lassan elhalt én pedig az utolsó mozdulatomat hajtottam végre; a meghajlást. Lassan ereszkedtem fel, fejemet felemelve tekintetem összekapcsolódott egy gyönyörű szempárral.
Légzésem felgyorsult, halkan lihegni kezdtem. Hirtelen mintha egy hűvös kéz simított volna végig derekamon.
Kiegyenesedtem.
Ismét az idegen szemeibe kapaszkodtam.Lassan pillantott, majd egy eget rengető mosolyra húzta ajkait, amivel mintha üzent volna.
"Egyszer elkap a pszichopata és....."-fejemben rosszabbnál rosszabb elméleteket gyártottam.
Ijedten zártam össze ajkaimat, majd közösen meghajoltunk és visszavonultunk a színpad mögé.
Elmémet pedig mintha más uralta volna, megszólalt fejemben egy bársonyos hang.
-Akarlak!
